Túl vagyok azon, hogy legyen akár kérdőjelesen remegés kezemben, vagy számszélén. Túl vagyok azon, hogy összevont szemöldökkel keressem igaz-e, mi lenne az igaz. Túl vagyok azon, hogy sóhajtásom féljen. Túl vagyok az úgynevezett vírusidőszakon.

Nekem amit a vírus és az ezzel való világszintű küzdés hozott, az valami szürreális realitásélmény. 

Amikor azt tudod, hogy biztos nem így van, de mivel nem tudod, hogy van, át kell gondold, mi lehet a realitás. Akkor szürreálisan vagy a realitásban.

Amikor félsz, mert világos, hogy félni kell. Nem normális aki nem fél. Amikor gondolkozol, mert világos, hogy gondolkozni kell. Nem normális aki nem gondolkozik. De csak azért teszed, mert hatása alatt vagy valaminek, nem belső késztetés van benned. Az egész látvány, a külső világ, csak mint egy pamacs egy nagy víz tetején lebeg. A pamacs felszívja magát egyszer tőled függetlenül úgyis, és tudod, hogy lemegy a mélybe, csak az a kérdés, hogy mikor és utána mi lesz. Ahogy várod, hogy lemerüljön, s ahogy nem tudod, hogy utána mi lesz, csak ennyi a realitás. Várod a süllyedést és az új helyzetet. Amit a várakozás idejében képzelegsz, az a saját élményed, és pontosan tudod, hogy semmi köze a valósághoz. Mert a valóságot majd egyszer talán akár érthető szinten megismered, most még vattapamacs, nem bomlik részekre. Most még minden arra hat, hogy ne legyen meg az az érthető megismerés. Ne legyen a belső zsigereiddel harmóniában lévő, a klasszikus realitásélményed. 

Nem tudod, hogy miért van mindenki maszkban. Szürreális már az elterjedtsége miatt, mert ha ennyien csinálják, akkor a realitásélményeid szerint máskor szoktad érteni. A szabályt követik, a reálisélményed itt lehorgonyoz.  De tudod, hogy nem tudják, életvitelük körzetében hány embert teszteltek, hány ember beteg, hány ember vírushordozó. Csak egy hozzávetőleges trendet sem tudsz illetve nem  tudnak ők sem, például hogy alakult ez az elmúlt másfél-két hónapban. Csak megy mindenki vásárolni maszkban, mintha tudná az okát, a realitását a hozott rendeleteknek. Ez a szürreális, hiányzik a kerek valóság. A maszk közösségélménnyé nőheti ki magát, ez már megint reális.

Az is a többi sok között még egy szürreális történet, amikor nem tudod, hogy lehet az amit látsz igaz, ahogy a 21. század világmegváltoztató járványa idején kis hazánkban a vírusvédekezés komoly kérdéseit kézben tartó operatívtörzs  a kommunikációt, sőt talán a járványt is megoldja (küszöbkérdés: miért nem lehet az elnevezés egyszerűen járványügyi kommunikáció;  nos, ez is, egyáltalán nem rendszeridegenmódon szürreális, majomugrást idéz inkább, amikor a majom felvesz valami csúf ruházatot, hogy igyekezzék a kívánt hatást elérni). Ki kommunikál azokkal a felnőtt társadalomlakókkal, akik adatokra kíváncsiak, tettekről és média rémhírek lereagálásáról szeretnének hallani? Médiarémhírnek számít, hogy kitesznek kórházakból már bizonyítottan súlyosan beteg embereket a várható betegek érdekében, a közbeszerzési eljárások kezelése, mutyi pénzek növelése, saláta törvények, nőellenes lépések, stb? Ezeknek a híreknek a médiarémhírek kategóriájának kellene lenni, mert ha nem az, akkor marha nagy baj van. S az van. Ezt lehet tudni. Mert az csak az egyik kérdés, hogy egyáltalán ki lenne az, aki itt és most beszél erről is a kézmosáson túl, és a halálozásokon túl? Hogy miért lehet az, hogy a kézmosás magyarázatára több idő megy el, mint a pénzmosást megakadályozó tiszta döntési folyamatok láttatására? Nyilván mert ez utóbbi nincs, ezért nem kell rá idő. Ez önmagában elég erősen szürreális, melyik filmrendező forgatja ezt a filmet? De másik kérdés az, amit még ügyesen beleszőtt ez az ügyes rendező, hogy miért nézzük azt, amit látunk? Ki rendelte meg ezt a törzset? Ki élteti ezt a törzset, amely ezt engedi a kezeknek, lábaknak, fejeknek, szíveknek? A törzs remek szó, szürreálisan el tudom képzelni egy bádoglemezből készült doboznak, melyből kilógnak életjelek. A törzs egy doboz, ahol az életet nem élik, de a korlátozást értik.

Merthogy itt van egy egész, fejjel, kézzel, lábbal, szívvel és tüdővel megáldott társadalom. Fiatalabbak és idősebbek, egészségesebbek és betegebbek, elmélkedőbbek és tevékenykedőbbek. Ki tudja mi történik a felső vezetésben, van idő, erő rálátni? Miért veszünk fel olyan szívesen szánk elé maszkot, hogy ne is kelljen kérdezni?  Magunk vesszük magunkra azt az eszközt, ami pszichésen támogat abban, hogy "hisz én nem tudok most beszélni"? Mint amikor behúzza a kutya a farkát, talán ő is azt hiszi olyankor, hogy az neki nincs is.

Hihetetlenül jó kesztyűt és maszkot venni, mert akkor mosom kezeimet, én nem beszélek. Ezt millióan, teljesen vállalt tiszta képpel, mármint őszinte meggyőződéssel, ezért nyíltan teszik és nem is tudják milyen belső erőiknek engedelmeskednek.

Na, ez a szürrealitás! Ahogy ezt a magatartást a vírus két eszközzel, a kesztyű és a maszk megmutatja. Mert miért nem kérdezzük meg, hogy de mutassátok már meg operatív törzs mögött lévő tisztelt kormánytörzs, hogy mit tesztek azért, hogy hatékony legyen a veszélyeztettek védelme mihamarabb! Kitől és milyen áron veszitek ehhez a muníciót? Mit tesztek azért, hogy a nem veszélyeztettek élhessék az életüket és gondolhassák át a tanulságokat? Ehhez információmegosztás és együttműködés kell. Megmeri ezt ajánlani a kormánytörzs? Megmeri azt kockáztatni, hogy nem önhatalmat gyakorol?

A szabálykövetés, az szép történet! Az emberiséget már sok mindentől megmentette, talán itt sem lennénk, ha nem lenne a kultúránkban beégve. A leleményesség, a kreativitás is be van égve, az önrendelkezési igény szabadsága is. Most a vírus szürrealitás élménnyel megmutatja, ahogy a nagy és okos, a bolygó kiválasztottja behasalja törzsfejlődését (kedves olvasó, itt már a törzs szó értelme megváltozott) a vírussal. Bádoglemezek irányítanak, nincs élő társadalom.

A tudósok szava nem ér sokat,

a pénz beszél és  kutya ugat.

Megugatni holdat lehet

de nem nagyon a bennfenteseket.

Lepereg minden, így mindent lehet 

médiarémhír csak  balfék nektek.

Technika, fogyasztás, pénz most nagyúr!

Lábadon az ösztön ettől berúg!

Ha meg lehet tanulni a hálózatot,

hol milliárd emberek szövete vagyon,

információt, intelmeket

törzsekben élve,

mint volt régen,

tűz körül átadott egymásnak a lélek!

Hol megállítanak kezek és lábak,

ha már nem szabad magadnak venni,

mert a "még-még" eleség koncát,

húznád magadnak gyáván!

Hol testvérlények tudják a hírt

nézik és látják,

ismerik,

a hálózathubok

kezelőit.

 -------------------------

Az új történet ezután kezdődhet, ha ennek vége. A törzs képes szolgálni a testet.

Ádám almái című filmet néztem újra a gyermekeimmel. Már rég meg akartam mutatni, de vártam valamire, nyilván arra, hogy gondoljam azt, fogják érteni. Még nem beszéltük meg, mit értettek ki ők a film üzenetének, a saját megértésem viszont erősen aktualizálódott, a mai koronavírus járvány vélt és valós fenyegetettségében.

A film a végére nekem nagyon letisztított valamit.

Alapfelvetése a filmnek, hogy bemutassa milyen az, amikor nem mer szembenézni az ember a valósággal. Elkezdi áthazudni.

Agresszív vagy bárgyú a viselkedés, a reakció, nagyjából egyre megy. Mindkettőre van több példa a filmben. Mindegyik amiatt van, mert eltakar maga elől valamit, s csak a maradékkal szeretne együtt élni. Amikor egy kisközösségben kénytelen az eltakart résszel is szembesülni, akkor beindul valami öngyógyító folyamat. Nemhogy az agresszív félreteszi agresszivitását és empatikus cselekvések - először persze csak nagyon minimális szinten - jönnek tőle a felszínre, de a hitét bárgyún féltő is elkezdi hitét nemcsak saját túlélésére használni. Különösen ez izgalmas a filmben, az agresszivitás okáról, keletkezéséről sok helyről lehet kapni új és új észleléseket. Arról a kontrasztról, hogy inkább a kinti világot démonizáljuk a sok rossz miatt, mert ez erősíti a benti világ rózsaszínét, talán kevesebb árnyalt képünk van.

Amikor gyakorlatilag egy idő után elég arra figyelni, legyen egy külső gonosz elég karakteres, s akkor a benti világ már más melegséggel fog össze.

Ez ugyanaz a szeparálódás, mint az agresszív emberé, aki azt gondolja, hogy azt ott lőjük le.

Lőjük le, mert érkezett valahogyan az agyba ez a parancs. Az agy ilyenkor nem képes teljes egészében látni. Nem látja, hogy az ellenség egy ember.

Mindkettő leválaszt magának egy világot az egészből, egy miniatűr átszínezett világot és abban szeretne élni.

Ádám almáiban a szélsőséges helyzetekből érkezők szélsőséges válaszokkal élnek együtt egy kis közösségben, ahol kénytelenek látni az embert is a másikban. Lövészárokban lelövik az ellenséges nemzet példányait, azok ott nem válnak apává, gyermekké, szerelmessé, de itt, ebben a világvégi kis falu egyházi emberénél összezárva, kell ezzel is az agyuknak foglalkozni. Az automatizmus, ahogy beindul a másikkal való törődés valami finom, lassú folyamat. A film lassan hozza elénk különböző, groteszksége által szembeszökő nyelvezettel azt az egy alapszitut, hogy hazudunk magunknak a túlélésért, s mit okoz ez. A hazudás mértékét csökkenteni kell, hogyha szoros kapcsolatban vagy másokkal, mert a kapcsolatokban szembetalálkozol azzal, hogy a világra adott magyarázatod, azaz a Te átszínezésed mennyire működik. A kapcsolat gyógyít, mert le kell építened a hazugságokból. Ha nem építesz le, vagy nem vagy képes többet leépíteni, akkor ki kell lépj a közösségből. Az nem működik, hogy megtartom a hazugságom, és bent maradok.

Pontosabban - ez már az én kiegészítésem - nagyjából annyi hazugságot tarthatsz meg konfliktus nélkül, amennyit a közösség megenged, abban a közösségben tudunk létezni jól, ahol az egyén hazugságai nagyjából a kisközösséggel azonos, sem több, sem kevesebb, sem nagyon más.

Minél különbözőbbnek tudnak megmaradni az emberek a kisközösségben, annál kevesebb hazugság maradhat meg, annál inkább nőhet az őszinteség.

A film láttatja a gyógyító erőt, ahogyan épülnek le a hazugságok automatikusan, azáltal, hogy egyre több mindent kell elfogadni a szélsőséges gondolkodással érkező emberek közösségében. Kiolvastam a fent saját kiegészítésemben megpendített húrt is, mint egy kis sercet a film üzenetében, vigyázat, lehet olyan is, hogy átvesszük egymás hazugságát, csak átalakul a hazugság, nem kevesebb lesz. Sőt gondolom félve, nyilván nőhet is, az sincs kizárva, a közösség lehet hazugabb. Ez sem volt a film témája.

A film témája erősen az a lehetőség, amit a több ember különbözőségének szabad érvényesülése ad: az önhazugságok leépítése.

(Egyébként meg, ahogy nincs abszolút igazság, nincs abszolút hazugság sem, hogy csavarjunk még egyet a nézőpont változtatásokkal.)

Még egyszer utoljára visszatérve a filmhez, a gyógyító erő megélése a szépsége a filmnek, de az előtte lévő állapot bemutatása az, ami igazán naggyá teszi bennem az Ádám almáit. Kézzel foghatóan, humoros jelenetek által lecsupaszítva (humor elveszi az élét az ítélkezésnek),

több mintával láthatóvá teszi gyakorlatilag ugyanazt: hogyan tagoljuk szét a világot a gondolkodásunkban, nem engedjük meg magunknak az egységes értelmezést, szétesik az énünk. Teremtünk helyette gonosz és a jó megteremtett képviselőit.

Ráadásul a gonosz ellen úgy harcolunk, hogy a jó erejét fétisizáljuk, de semmiképp nem nézegetjük hosszan ezt a gonoszságot, gondolom nehogy elkapjuk... Nem szeretjük látni azt, hogy közös tőről származnak a nehéz és a jó. Megvédjük a hazát a harcban, de megölünk érte embert. Ápoljuk szeretettel a béna fiunkat, de a szeretetet csak azért tudjuk fenntartani, mert úgy viszonyulunk hozzá, mintha nem lenne béna, így nem kell a korábbi döntésünk hatásával szembesülni. Hány ilyen döntés következménye van az életünkben, amikor bárgyún csináljuk tovább azt, amit korábban elképzeltünk, pedig közben bizony már nem az van? Hányszor menekülünk ilyenkor az önmagunk jóságába vetett hitbe? Ilyenkor ad értelmet életünknek az áldozatiság. Mint ahogy a parancs mögé is be lehet bújni és saját áldozatvállalásunkkal pallérozva énképünket hősi élményekkel dajkálni.

Mennyire vagyunk képesek koherensen gondolkozni, vagy ehelyett mennyire válunk ítélkezővé és állunk be ezzel erre vagy arra az oldalra? Mennyivel több gyógyító erő tud hatni, ha tudunk az egészben egyben maradni?

Ilyen kérdések merültek fel bennem a film gyógyító erejéről gondolkozva. De egy másik irányból, a valós kisközösségi életemben megélt folyamatra is adott egy impulzust. A kisközösségi élményem az, hogy sütögetjük saját pecsenyénket, jó egy kis közösséghez tartozni, akiben hihetünk, mert ők jók, baj esetén olyan áldozatvállalásokat tesznek, hogy lehet hinni az ember igaz és mély emberségében (már ez is furcsa miért emberségnek nevezzük ezt, az állatok is tudnak emberségesek lenni, ezen meg is lepődünk, mint akkor is, ahogy az emberek tudnak állatiasan viselkedni; ezek a meglepetések ráébreszthetnek, hogy talán rossz lehet a kategorizálás).

Abban a pillanatban, amikor gyártott mátrix világunkban szembesülni kellene/lehetne, hogy a kisközösség világán túli eseményekkel is kapcsolatban maradjunk, tartsuk meg reakcióképességünket, próbáljuk az észlelést nem elnyomni, akkor leáll a jó állapotban lenni élés ereje, mert több zavart nem vagyunk képesek elviselni.

Maradni kell a kisközösség világában. Nincs kilépés az általános és felelősségteljes emberségbe. Elhalt. Nem lehet ennyi gondot, bajt befogadni. Legfeljebb csak úgy, hogy felépítjük a jóság áldozati lény szerinti éltetését, vagy a gonosz fétisét? Lehet választani? Ha ezt éltük és már megéltük, nem merünk belépni újra, nehogy ugyanazt megéljük magunkban? Áldozati lényünk édes, de csalóka ízét vagy épp én-erőnk, szellemi lényünk gonoszságnak való átadását, a parancs közkatonai  teljesítését? Félünk lényünk ilyen-olyan irányba való torzulásától?

Utolsó nyitott kérdések: Honnan kaphatunk erőt, hogy merjünk egységes lényünk megtartásáért tenni, szinte teljesen nyitottan, nemcsak kisközösségek burkaiban? Miért nincs ez meg bennünk úgy, mintha anyatejjel szívtuk volna be? Illetve ott és akkor (csecsemő korunkban) még volt szabad én-erő, de hol és mi tudja ezt megtartani és teljessé (nem tejessé) tenni?

U.I. A dőlt betűs bekezdések járványhelyzeti aktualitásának értelmezése az olvasóra van bízva, mint ahogy természetesen a többi rész saját élményekkel való átszűrése, általánosan és aktuálisan értelmezve.

Nehéz, amikor úgy telnek a napok, hogy estére is pont annyira haladtál hosszú távú elképzeléseiddel, mint amennyinél reggel tartottál.

Nem szép dolog. Elsőre.

Viszont egész nap olyan gondolatok zsongnak a fejemben, amik új ráébredéseket és új érzéseket adnak. Olyan másoktól érkezett gondolatokra is rátalálok, amik igazából újak, de épülnek az eddigiekhez és pluszt adnak a régieknek, engedik a lényeges dolgokat átrajzolni az agyamban. 

Szóval egyáltalán nem haszontalan ez a kissé pangásosnak minősíthető időszak, mert ez a minősítés csak kívülről ér. Belül lassú érlelődés van.

Az érlelődött meg bennem, hogy egy ideje már mennyire szeparáltságban éltem és, hogy a szeparáltság milyen reakciókat indított el bennem.

Szeparáltságban éltem, mert

- nem azt a munkát végeztem, amit szerettem (ezt tanultam, ehhez értettem),

- nem léptem afelé, amit szeretnék (..mert miből élek meg, mert akkor mi lesz, hogy fogom ezt felvállalni, hisz ez a váltás egyáltalán nem szokványos),

- nagyon limitáltan akartam eladni a társaságomat, tudni kivel, mikor tudok beszélni, közeledni eszerint, azaz kapcsolatokat építeni, megtartani,

- nagyon limitáltan kerestem mások életterébe való belelátást.

Ez egy szeparáltság attól, aki szeretnék lenni, ahogy szeretnék élni.

A helyzetből adódóan reakcióim

- meg kell magyarázni, hogy az miért jó

- zsigerből jövő ugratós, keserű humorizálás

- szoros akcióprogramok, mert enélkül ugye miben bízhatnék.

Mindeközben kellemes fantáziálás mindvégig meg volt engedve magamnak: "csak azt már mondja meg valaki, hogy mitől fogom átlépni a zárt kaput!" Ami ugye zárt. Mindenki tudja. Tehát az akaratom megvan, csak a kapu van bezárva. - Na ezt most még nem lesz könnyű elhagyni!

-------------

Viszont látok egy térképet magam előtt, s azon nagyon kanyargós utak vannak a múltból a jelenen át a jövőbe, de vannak már megtett biztos állomások és ezek épülnek egymásra. Ettől megnyugszom. Ennek így kell folytatódnia, mert most is arra építkezem, ami van.

Az épülésre egy jó példa: tegnap olvastam valakitől egy hosszú írást. Az írás abszolút összegezte azt, amit én nem tudnék így összegezni, csak fele ennyire jól. Megnyugtat, hogy akit tőlem okosabbnak gondoltam, tényleg okosabb:). Ez igazából így is van. Mármint, hogy meg is nyugtat. DE NEM, ettől sokkal jobban megnyugtat az, hogy nem ismertem a gondolatait pontosan, csak nagyjából, de belőttem, hogy olyan ember, akire majd figyelek (azaz követem a facebookon), s ez a számomra részlegesen ismert ember - a virtuális térben való létezéséből volt még valamennyire beazonosítható -, nos, pont olyan dolgokról írt részletesen ebben a hosszú írásban, melyek számomra is fontos ráébredések voltak korábban és pont olyan jól összeszerkesztette, hogy nekem most iránymutatás volt. Megerősített és hozzáadott, építkezhettem.

Több ilyen ember létezik a virtuális térben, sőt valószínűleg rengeteg. Akik ráadásul, szerencsére, nemcsak virtuálisan léteznek, de tevékenyek a hétköznapokban, mármint hatnak a helyi közösségben.

Az, ahogy a hosszú írás szerkesztőjére rátaláltam, ez valami egyedi, elnevezném vírusközi kapcsolatnak. Nem a régi kapcsolati tőke ez már, más. Mert a természete más. Nem attól bízhatok valakinek a személyében, mert valahol egyszer jópofa dolgokat éltünk meg együtt, s mindketten tudtunk adni egymásnak, hanem, mert azonos szellemi mozgalmak érintenek meg. Ezek a szellemi együttmozgások lehetnek olyannyira erősek, hogy nem csak a vírus tud futótűztől sokkal gyorsabban terjedni, de ezek is. Mert most nagy a tét, ezért lehet olyan erős a terjedése, vírusszerű.

A felelősségünk nagy, mert a szellemi egymásra épülések nyilván nem válogatnak. A lenyomó, másokat letuskózó, de minimum másokon humorizáló, önmaga biztonságára vágyó emberek is szellemi életet élnek - vírus idején különösen - a virtuális térben, s erősödnek. Hierarchizálnak. Ki ne akarna kicsit okosabbnak, kicsit viccesebbnek tűnni, kicsit még nagyobb áldozatvállalásról tanúbizonyságot tenni, újra emlékeztetnék, nagy a tét. 

Valahol mindenki, nyilván én is azért kezdtem blogot írni, mert azt gondoltam, hogy van értelme, azaz tudok okosat, vicceset írni, s még valami társadalmi felelősségvállalás is mozgat, nemcsak a saját egom polírozása. Talán tudok másoknak az írásommal adni egy lökést ahhoz, hogy valamit továbbgondoljanak. Ebből nem tudom még mi működik valóban. Azt viszont tudom, hogy a virtuális környezetben működő kapcsolatok fenegyereke a nagyon könnyen elcsúszó érzelmek. Mert könnyen megélhető, nincs meg a személyes szembenézés kontrollja, ez egy sajátságos viszony. A virtuális viszony a vírusközi kapcsolatokban, így karantén idején, erősen hat. Ha valakiről azt gondolom, hogy hülyeséget ír és otthoni kis kuckómból teljes magabiztossággal mindent érteni vélek, tudom melyik fajta embertípushoz tartozik, akik felé már rég ott gyülekszik bennem a válasz, s mindenképp írni akarok, akkor is tegyem már fel magamnak a kérdést, hogy 

- miért akarok én most erre így és itt válaszolni, hol mulasztottam már el korábban?

- mit ragasztottam én magamból ehhez a történethez?

- mit kellene azért talán mégis tisztázni, mielőtt megállapításokat írnék, talán tehetek fel kérdéseket még először?

- mit ad hozzá a témához a véleményem?

Csak ami oda van írva, arra reagáljak, ne minősítsek, ne általánosítsak, ne okítsak. 

Be kell valljam, hogy ez utóbbi kérdéseket sokat gyakoroltam, nem facebookon, csak internetes levelezésekben, akikkel ráadásul volt személyes kapcsolatom is, de a hétköznapokban az internetet kellett jórészt használni. Az elején ezeket a kérdéseket csúnyán nem tettem fel, s fel sem tűnt. Mások sem természetesen, az sem tűnt fel. Amikor a sárdobálás eldurvult, akkor jöttünk rá, hogy mi csúszott el.

Szóval a jelenhez visszatérve, a vírusszerűen terjedő kapcsolatok épülése tud ábrándosan szép lenni, tud viszont gyötrelmeket okozni, különösen ha kicsit is továbbgondolom a holnapot. Te mit választanál, s hozzá "Te kit választanál.." (Illés, 1983)?

https://www.youtube.com/watch?v=w2xEgkeSTe4

 Az áthallás kicsit több, mint ami először a címből hirtelen ötlettel beugrott...ezekről itt nem volt szó.

Fennáll az a lehetőség, hogy megkaptam a koronát. Nem az aranyat, sajnos. És azt sem úgy, ahogy szerintem egy koronától elvárható, mármint ahogy szerintem elvárható lett volna. Nem volt szép és nem is volt tiszteletteljes.

De bölcsességet szállított némit, mármint egy keveset egész biztos. 

A betegségben az a jó, ha meggyógyulsz. Amíg meggyógyulsz van egy út, amíg gondolkozol. Máshogy, másképp, mint máskor gondolkozol.

A vírus úgy tört rám, hogy nem vettem nagyon észre, csak többször visszatáncolt és furcsa tüneteket produkált. Ezeket nagyon nem részletezném, ezek az én tüneteim, másnak más van. Egy volt, ami megmarad majd az emlékeimben talán mindig, az érdekes szájíz. Kesernyés is volt és nagyon hiányos és nagyon bántó. Valami minden ételből hiányzott, de a kávé még kifejezetten szúrós ízeket is lökött felém, de minden másban is volt valami szúrós és bántó, nem természetes. Szóval rettenetként erre emlékszem, ez maradt meg.

És rettenetként jött felém azért az egész világösszeomlás háttérzaja, ami felerősített mindent, ami rossz. Merthogy az a hőfok, az a fejfájás, az az ízületi fájdalom nem kellett volna hozza azt a gondolkodást, ami az élet értelmének számbavételét jelenti, hmmm, egy adott időszak előtt. Ezek a tüneterősségek nem a halál és élet egyesítésének, egyesülésének gondolatához kéne egyenes ívvel vezessenek, mint az eltévedt vándort, hogy találjon már rá a kivezető útra... Ezek a tünetek valjuk be, bosszantóak voltak csak. Okoztak egy életminőségromlást, nem olyan nagyot, hogy helyenként nem lehetett volna összekeverni a pszichés lehangoltsággal, amit a már említett háttérzajnak, mint világvége hangulatnak, lehetett volna betudni. Míg az egyik kezelése, pihenj az ágyban, a másiké a menj friss levegőre. Ha vírustól van a levertség, akkor tudod, hogy pihenni kell. Ha viszont lelkinyomorúságnak tudod be az ernyedt végtagokat, akkor mély levegőt veszel és neki állsz tevékenykedni. Ezért mondom, hogy nem volt ez se szép, se tiszteletteljes. Nem vagyok szenvedéspárti, de ha meg nem szenvedtél rendesen a vírusjárvány közepén, akkor még nem is vagy tisztességes beteg, ez volt az önstigmám. Meg aztán a koronajárvány idején a betegséget komolyan kell venni, milyen dolog, ha hőemelkedésedről panaszkodsz. Nézed magad elé vetítve a nem-video telefon képeit, sajnálod szegény hallgatókat, amint elképzeled tanácstalan arcukat, hisz azért jobban gondoltak Téged sajnálni.

Szóval duplán nem komfortos érzés az, amikor úgy vagy beteg, hogy magad sem tudod, az vagy-e még, mert csak három naponta vagy hőemelkedésedbe bebugyolálva. A harmadik kezdett a fent leírt háttérzaj miatt már ijesztő lenni, addig inkább bosszantó volt.

Mindezzel együtt, ez a billegő, vissza-visszatérő és egyben kicsit olyan megfoghatatlan betegség jó esélyt adott arra, hogy nézőpontokat váltogatni megtanítson, s egyben tárjon ki mindent, amit a leszámolás előtt gondoltál csak majd magadnak tervezni.

Bölcsebbé tett, mert a múltat végigzongorázva megtaláltam kottákat, melyik kapcsolatom milyen szabályokat követ. Azt hihetnéd a betegség fáradtsága lelki nyomorúságot hoz, ez igaz is. De van, amikor érzed, hogy a sok egymásra rakott múlt szennye, tabukba csomagolt bűzlő belső rothadása ébresztően hat, kinyitja szemed. Érzed és érted a bűzös szagokat, benne vagy sokat, mert most nem tudsz hová elfutni, kell, hogy csomagold ki. S az életerő ott van, a sok szenny nem eltemet, hanem erőt ad, mert LÁTOD. Csak azért mert látod, mert ott cikázik az agyadban folyton, s mert a nehéz helyzetben a kapcsolatok bizony hozzák élesben is azt, amit máskor még el lehetett tusolni (bajban ismerkszik meg a barát..), de most a váratlan nehéz helyzet megmutatja, kire miben számíthatsz, miben nem számíthatsz. Szóval látod, mert 1) van időd, nem tudsz menekülni sem, 2) mert van esemény, ami felnagyítva megmutatja a kapcsolatok mélységét és 3) mert mint a fuldokló, akinek más az első megmentő levegő, mint a korábbiak voltak, úgy új gondolatok keletkeznek, szinte egy megújult testben.

Van az, amikor érzed, hogy megvan, beszívtad már azt a levegőt, ami nem azt élteti, ami eddig volt, hanem valami mást. Egyszer csak a szauna után a zuhany alatt az jutott eszembe, hogy augusztus végén nem kéne már ez legyen, akkor egy ünnep - ami az én névnapom körül van - kell legyen. Folytatná azt, amire már annyira vágytam, csak idáig távolinak, elérhetetlennek tűnt. Most egyszerre csak nincs előtte maszat, meg van a forgatókönyv. Mert látom annak a hiányát, amit a társasági élet, már nagyon hosszú ideje rám nyom. Várni ide embereket, olyanokat is összehozni, akik nem is ismerik egymást, de én tudom, hogy sok közös lehet bennük és tudnák egymást szeretetben gazdagítani. Mert szeretik az életet, számukra van értelme annak a mondatnak, hogy megélni a pillanatot. Nem az élet színpadának zsinórpadlásától várják, hogy rugdalja őket előre, hátra, fel és le. Én most kicsit lemostam ezt a függőséget, mármint a zsinórpadlásnak kitett szereplőét. Látom már magam, amint meg tudom valósítani ezt az egy, konkrét eseményt, mely egy rég nem látott, meg sem idézett akaratba, vágyakozásba úgy illeszkedik bele, mintha onnan született volna.

Naná, hogy onnan fogant, csak nem volt az a levegő, amiben megszülethetett volna. Ez a konkrét terv egy levegővétel és ez már nem az a levegővétel, amire eddig bátorkodtam. Pedig abszolút az én minőségem, én tudok erre ennyire és így vágyni.

Tudom, hogy jó házigazda tudok lenni, kipróbáltatott régen sokszor. Miért éljek úgy, hogy ne adjak valami feledhetetlen együttlétet magamnak, másoknak?

Már várom!

Koronavírus, félelmek, aggódások, ebben a sorozatban jutnak eszembe a szavak. Zsibong körülöttünk az egész. Felmerülnek bennem mégis olyan kérdések, melyek ilyen helyzetben nem kellene felmerüljenek, mert nem aktuális, mert nem ez a fontos. De tényleg, az alapkérdések ilyenkor el tudnak tűnni? Ezek ilyenkor nem relevánsak, nem szabad, hogy relevánsak legyenek, ezért fel kell, hogy szívódjanak?

Ha maszk nélkül nem mehetünk sehová, akkor az hogy lesz, mármint hogy hívjuk azt az életet?

Ha csak steril kézzel csinálhatok bármit, akkor azt pláne miképp is nevezzem el?

Ha nincs vége hónapok alatt, akkor mi jön utána?

Ha kimutathatnák a teljes fertőzöttséget, akkor mekkora lenne a halálozási arány, s akkor az mennyire ijesztene? 

Ha nincs megtáltosodott középkorúak serege, akik gyerekeiket türelemmel, nem tanult pedagógiával tanítják, de közben nagyszülőt is tisztelettel terelgetik, félve félik, hogy ők lesznek halálának okozói, mert benéznek valami higiéniai lépést, és közben nem tudják, hol az állásuk, van-e még, lesz-e még, akkor mi lesz?

Ha nincs önkéntes szentek százezres serege, akik felajánlanak, adakoznak, életfunkciójukat visszafogják, s nem keseríti el őket, hogy hangyapiszkot érnek tetteik, mert a kormány ereje zérószinten van, a mentősöket, egészségügyiseket képtelen szájmaszkkal ellátni?

Ha csak fenyítenek, akkor az meddig tarthatja otthon az embereket?

Ha mindent fertőtlenítünk, steril csomagolóeszközöket gyártunk, akkor hol van az a szándék, hogy figyeljünk a természetre, mert kiöljük az élőlényeket?

Ha a virtuális élet kell, hogy pótolja a természetest, akkor hogyan kerülünk oda megint vissza, amikor azért tettünk, hogy ne a virtuálisba meneküljenek el az emberek és ne pszichésen betegen éljék az életüket?

Ha most elfelejtjük a vírustól félve mindazt, amit polgári jogunknak hittünk, az élet szépségének gondoltunk, akkor mikor leszünk képesek ezeket a régi értékeket megint validnak hinni, annyira validnak, hogy újra ezek irányíthassák az életünket?

Ha most a hatalmat gyakorlóknak bejön a központosítás, akkor nem is tudom mit kérdezzek..

De még egy, ha a sok, elszaporodott ember a földön, aki megborította a bioszféra egyensúlyát már régen, s most ebben a túlzsúfoltságban nem tud védekezni, akkor az teljesen normális, hogy csak magára gondol?

Igen, sajnos, ez utolsóra egyszerű a válasz. Az életfenntartás szent akarata, a túlélés rideg farkastörvénye győz. Rövid távon mindenképp.

Hosszú távon talán lesz majd érvényes az a kérdés, hogyan éljünk úgy, hogy tudjuk, nem vagyunk a természet urai, csak igazodhatunk a rendszerhez, csak egy eleme vagyunk. Ha ezt belátjuk, akkor tudjuk, igen, pont egy vírus is elég.

Új vírusok mindig is lesznek, miért hittük azt, hogy nem? Miért játszunk mindent a legnagyobb tétre? Ha szakértők régen figyelmeztetnek, akkor politikusok miért nem tesznek nem csak a vírusjárványokra felkészülése érdekében, de a többi fenntarthatósági problémáért sem? Miért csak a gazdagságuk számít? Mikor lesz az, hogy politikus nem lesz elvakult a pénztől?

Mikor lesz az, hogy a polgár tudja, mivel bízta meg a vezetését, s meri azt számon kérni? Egyszerűen a jelenléte képviseletével számon tudja kérni, mert nem lehet megkerülni, mert kiáll a véleményéért, mert van kialakult véleménye.

Van kialakult véleménye, vagy csak fogyasztási igénye? A vélemény kialakításához kell egy olvasottság, a tudás virtuális térben való terjedése most már a XXI. században ezen sokat segíthet. Ha az olvasás, utánakérdezés is fogyasztási igényre emelkedik.

Nem tudom. Féljek attól, hogy félek? Féljek attól, hogy még jobban fogok félni? Féljek attól, hogy még nem tudom, mitől féljek?

Azt gondoltam, kiírom magamból, hogy most mitől félek.

Csak hogy tudjam, még mitől is féljek.

Mire befejezem az írást, s még kétszer átolvasom majd akár egy napon belül, akkorra már egész biztos, hogy megint új ponton fog állni az életem. Ettől már nem félek, mármint attól, hogy más lesz, minden más, akár 24 órán belül. Legalább már ezt tudom.

Na de maradjunk a mostnál, most mitől félek? Megpróbálom összeszedni (a teljesség igénye nélkül).

Ha azt látom, hogy sokan vannak fényképek szerint az utcán, akkor attól félek. Ha azt látom, hogy ezen dühöngnek, okítanak emberek a facebookon, attól is félek.

Ha azt látom, hogy a bevásárlási láztól üresek a boltokban polcok, akkor attól félek. Ha nekem nincs otthon liszt, beteg kutyának csont, attól is félek.

Ha azt nézem, hogy bukik a részvényárfolyam, pedig a következő félévben, évben a befektetett pénzből kell megéljen a család, akkor attól félek. Ha kiveszem a befektetést, akkor én is okozom - attól is félek - a bepumpált pénzzel működő gazdaság nagyon gyors összeomlását. Sőt attól is félek, hogy a saját érdekeim érvényesítésében tudok-e beszélni a banki ügyintézővel, akitől elsőre elfogadtam pár napja még a megnyugtatást.

Ha próbálom elképzelni, kiknek szűnik meg a munkája, akkor attól félek, hogy mekkora szám és attól, hogy mekkora lelki nehézség szabadul el, bele a világba.

Ha próbálok utánanézni a korona járványnak, akkor attól félek, hogy behúz a történet. Ha nem nézek utána, akkor attól félek, hogy hárítom magamtól a veszélyt.

Ha kimegyek kertészkedni, akkor nem félek. Ha bejövök, még nem félek. De utána elkezdek megint. Kint nem lehetek mindig, attól félek. S attól is, hogy az idő lesz még szomorú, elmúlik a napsütés, s akkor sokkal-sokkal nehezebb lesz, mert amit most megúsztam, az megbosszulja magát.

Ha jön a telefon a lányomnak, hogy fogják hívni, mert az 5 fős tornáról valakinek kimutatták, akkor attól félek, hogy mi lesz a teszteredmény. Amikor nem hívnak csak következő nap, s nem vesznek tesztet, akkor attól félek, mert akkor mi a francnak az egész.

Gyakorlatilag szinte mindentől félek? Meg tudom találni, az ősfélelmet? - mert akkor legalább már tudnám, hogy a többi, ez a sok mit is követ.

Tudom, mi az ősfélelmem, már régen, csak eltakarom. Az ősfélelmem az, ami mindenkinek, hogy meghalunk, vagy ha nem is saját halálunkat féljük, de nem szeretnénk felelősek lenni mások haláláért, vagy ha nem is haláláért, de életminősége erős romlásáért (bedőlt vállalkozás, munkahely, életfenntartási problémák). A felelősségvállalás szép gesztus! Lelkiismeretünk feléled, s mindez a halál felelősségétől való félelem miatt?

„Utolsó leheletemmel is köszönöm a sorsnak, hogy ember voltam, és az értelem szikrája világított az én homályos lelkemben is. Láttam a földet, az eget, az évszakokat. Megismertem a szerelmet, a valóság töredékeit, a vágyakat és a csalódásokat. A földön éltem és lassan felderültem. Egy napon meghalok: s ez is milyen csodálatosan rendjén való és egyszerű! Történhetett velem más, jobb, nagyszerűbb? Nem történhetett. Megéltem a legtöbbet és a legnagyszerűbbet, az emberi sorsot. Más és jobb nem is történhetett velem. ” Márai Sándor, Füves Könyv: Önmagamról

Általánosságban tudom, HA szembe merek nézni, azzal, hogy félek a haláltól, egyáltalán, ha szembe merek nézni azzal, hogy félek, akkor szükségszerűen látom is. Akkor nem takarom el. Csak kell az a HA. Ha látom is, akkor megélem, átérzem. Ha ebben egy kicsit meg is siratom magam, az jól is esik. Ha jólesik, az megkönnyebbít, felszabadít. Ha felszabadultam, akkor merek újra máshová is nézni. Ha merek újra máshová nézni, akkor megszólít valami, elkezdek valamit keresni, elkezdek megmozdulni. Elkezdek újra élni. Akkor már nem olyan kérdések merülnek fel, hogy ez miért pont velem történik. Mert érzem a felállás, az újraindulás örömét, ez elnyomja ezeket a kérdéseket. Akkor képes vagyok szélesebb perspektívában látni és érezni, képes leszek megköszönni azt, hogy élhetek. Mint Márai Sándor.

Konkrétan most, minden ott áll vagy bukik, hogy merek-e megállni, megnézni, merek-e látni az elmúlás súlya alatt is. Nagyon nehéz magam komolyan venni, amikor annyi minden más, tőlem fontosabb kering most a világban.

Megengedtem már többször magamnak, magamat, akár csak egy kicsit is megsiratni és így eljuthattam a megkönnyebbülésig.  Utána el tudtam mindig indulni, mert elfogadtam a félelmemet attól, hogy nem jól döntök és, hogy később majd esetleg nem is tudom kijavítani. Mertem magam komolyan venni, szeretni magam, szeretni az életet. Megköszönni, hogy élhetek. Mint Márai Sándor.

Idáig jutottam most is. Megengedtem magamnak, hogy féljek, s ettől egy kis bizsergésben érzem, megerősödtem. Nem várt paradoxon, szokott történni.

A siratás fázisa tehát megvolt, adott nyugalmat is, megerősítést találtam magamban is, tőlem tapasztaltabb ember írásából is (ez jött felém a facebookon, utána kezdtem írni, és írás közben megjelent a friss emlék). De most még nem tudom hogyan tovább? Vagy már megvan, csak engedni kéne magamnak megint az emlékezést?

A legfontosabb kérdés most számomra, mire jó ez az írás, miért kezdtem el, mihez adhat ez most erőt, mi az a lehetőség, ami ennek energiájából elindulhat. Fontos-e ez az írás másoknak, vagy hagyjam a fióknak. Mármint a gépem könyvtárában egy fiók lesz belőle, amire majd ha én később rákattintok, majd kipattan, mint egy éjjeli szekrény titkos fiókja, mely előtt el tudom magam képzelni elsétálva, a múltban kicsit elmerengve, ahogy meghúzom a fiók gombját.  Mert épp nincs erőm futni az élet multifunkcionális, őrlőmalom időkereke szerint. Ezért rákattanok egy régi élményre.

Már ezért is megérte leírni.

Tudom a választ a hogyan továbbra, csak ugyanúgy takarom, mint az ősfélelmemről való tudást.

A válasz egyszerű, megkeresni mindazt, ami éltet.

A fiók titka vajon mit éltet? És mihez ad nekem erőt, ha mégsem a saját fiókomban marad? Mihez ad nekem erőt, hogy nyitok, hogy lépek? Minden pici lépés egy nagy-nagy bátorság.

Most, hogy megengedtem magamnak azt az érzést, hogy nem szégyen félni, egy nagyon boldog érzés tapadt hozzá. Azt is megengedtem magamnak ebben a pillanatban, hogy átélhettem, iszonyú büszke lehetek magamra, mert merek lépni. Akár csak annyit, hogy nyilvánossá teszem ezt a cikket. Ez látszólag egy nagyon kis dolog miatti hezita. Annak, aki nem én vagyok.

Az nekem teljesen természetes, hogy mások blogot írnak, de hogy én is? 

  De mitől féljek? - Hogy magam induló alapkérdését ne feledjem! 

Élek! Az élet pofonegyszerű törvényei szerint kellene, csak néha elfelejtem ezeket. Félek a feleslegesség érzetétől, ezért ahelyett, hogy az igazi éltető erőimet engedném dolgozni - ilyenkor nincs felesleges pillanat -, az elmúlás idő előtti bekövetkezését, mint ellenség képet legalizálom magamban, csakhogy küzdhessek valamivel. Csaknem egy életerővé növi ki magát. Pedig félelemből nem lehet megélni, sem a pillanatot, sem a bármilyen valamit. A semmi marad csak, az üres élet.

A félelem arra jó, hogy ráébreszt mi a fontos! S ezért azért nem becsülöm le, mert nagyon jó indikátor, jeladó. Az egyébként is nagyon jó, ha van mit félteni! Nem a félelmet hibáztatnám! De bátorkodnom kell ránézni és ehhez meg kell állni, ki kell szállni a hétköznapból. Megállni azért jó, hogy ne éltessem a félelmet a riadt hétköznapokban, ne az vegye át az életerő helyét. Dajkáljam azt, amit féltek, azt lássam meg, azt szeressem! Engedjem hatni a szeretet.. 

Szóval no hezita, az csak parazita. Indul a blog, és majd biztos a többi!

U.I. Az utolsó szakaszban meg is találtam leendő írásaimnak nemcsak a motivációját, de a blog üzenetét is.