Ádám almái című filmet néztem újra a gyermekeimmel. Már rég meg akartam mutatni, de vártam valamire, nyilván arra, hogy gondoljam azt, fogják érteni. Még nem beszéltük meg, mit értettek ki ők a film üzenetének, a saját megértésem viszont erősen aktualizálódott, a mai koronavírus járvány vélt és valós fenyegetettségében.

A film a végére nekem nagyon letisztított valamit.

Alapfelvetése a filmnek, hogy bemutassa milyen az, amikor nem mer szembenézni az ember a valósággal. Elkezdi áthazudni.

Agresszív vagy bárgyú a viselkedés, a reakció, nagyjából egyre megy. Mindkettőre van több példa a filmben. Mindegyik amiatt van, mert eltakar maga elől valamit, s csak a maradékkal szeretne együtt élni. Amikor egy kisközösségben kénytelen az eltakart résszel is szembesülni, akkor beindul valami öngyógyító folyamat. Nemhogy az agresszív félreteszi agresszivitását és empatikus cselekvések - először persze csak nagyon minimális szinten - jönnek tőle a felszínre, de a hitét bárgyún féltő is elkezdi hitét nemcsak saját túlélésére használni. Különösen ez izgalmas a filmben, az agresszivitás okáról, keletkezéséről sok helyről lehet kapni új és új észleléseket. Arról a kontrasztról, hogy inkább a kinti világot démonizáljuk a sok rossz miatt, mert ez erősíti a benti világ rózsaszínét, talán kevesebb árnyalt képünk van.

Amikor gyakorlatilag egy idő után elég arra figyelni, legyen egy külső gonosz elég karakteres, s akkor a benti világ már más melegséggel fog össze.

Ez ugyanaz a szeparálódás, mint az agresszív emberé, aki azt gondolja, hogy azt ott lőjük le.

Lőjük le, mert érkezett valahogyan az agyba ez a parancs. Az agy ilyenkor nem képes teljes egészében látni. Nem látja, hogy az ellenség egy ember.

Mindkettő leválaszt magának egy világot az egészből, egy miniatűr átszínezett világot és abban szeretne élni.

Ádám almáiban a szélsőséges helyzetekből érkezők szélsőséges válaszokkal élnek együtt egy kis közösségben, ahol kénytelenek látni az embert is a másikban. Lövészárokban lelövik az ellenséges nemzet példányait, azok ott nem válnak apává, gyermekké, szerelmessé, de itt, ebben a világvégi kis falu egyházi emberénél összezárva, kell ezzel is az agyuknak foglalkozni. Az automatizmus, ahogy beindul a másikkal való törődés valami finom, lassú folyamat. A film lassan hozza elénk különböző, groteszksége által szembeszökő nyelvezettel azt az egy alapszitut, hogy hazudunk magunknak a túlélésért, s mit okoz ez. A hazudás mértékét csökkenteni kell, hogyha szoros kapcsolatban vagy másokkal, mert a kapcsolatokban szembetalálkozol azzal, hogy a világra adott magyarázatod, azaz a Te átszínezésed mennyire működik. A kapcsolat gyógyít, mert le kell építened a hazugságokból. Ha nem építesz le, vagy nem vagy képes többet leépíteni, akkor ki kell lépj a közösségből. Az nem működik, hogy megtartom a hazugságom, és bent maradok.

Pontosabban - ez már az én kiegészítésem - nagyjából annyi hazugságot tarthatsz meg konfliktus nélkül, amennyit a közösség megenged, abban a közösségben tudunk létezni jól, ahol az egyén hazugságai nagyjából a kisközösséggel azonos, sem több, sem kevesebb, sem nagyon más.

Minél különbözőbbnek tudnak megmaradni az emberek a kisközösségben, annál kevesebb hazugság maradhat meg, annál inkább nőhet az őszinteség.

A film láttatja a gyógyító erőt, ahogyan épülnek le a hazugságok automatikusan, azáltal, hogy egyre több mindent kell elfogadni a szélsőséges gondolkodással érkező emberek közösségében. Kiolvastam a fent saját kiegészítésemben megpendített húrt is, mint egy kis sercet a film üzenetében, vigyázat, lehet olyan is, hogy átvesszük egymás hazugságát, csak átalakul a hazugság, nem kevesebb lesz. Sőt gondolom félve, nyilván nőhet is, az sincs kizárva, a közösség lehet hazugabb. Ez sem volt a film témája.

A film témája erősen az a lehetőség, amit a több ember különbözőségének szabad érvényesülése ad: az önhazugságok leépítése.

(Egyébként meg, ahogy nincs abszolút igazság, nincs abszolút hazugság sem, hogy csavarjunk még egyet a nézőpont változtatásokkal.)

Még egyszer utoljára visszatérve a filmhez, a gyógyító erő megélése a szépsége a filmnek, de az előtte lévő állapot bemutatása az, ami igazán naggyá teszi bennem az Ádám almáit. Kézzel foghatóan, humoros jelenetek által lecsupaszítva (humor elveszi az élét az ítélkezésnek),

több mintával láthatóvá teszi gyakorlatilag ugyanazt: hogyan tagoljuk szét a világot a gondolkodásunkban, nem engedjük meg magunknak az egységes értelmezést, szétesik az énünk. Teremtünk helyette gonosz és a jó megteremtett képviselőit.

Ráadásul a gonosz ellen úgy harcolunk, hogy a jó erejét fétisizáljuk, de semmiképp nem nézegetjük hosszan ezt a gonoszságot, gondolom nehogy elkapjuk... Nem szeretjük látni azt, hogy közös tőről származnak a nehéz és a jó. Megvédjük a hazát a harcban, de megölünk érte embert. Ápoljuk szeretettel a béna fiunkat, de a szeretetet csak azért tudjuk fenntartani, mert úgy viszonyulunk hozzá, mintha nem lenne béna, így nem kell a korábbi döntésünk hatásával szembesülni. Hány ilyen döntés következménye van az életünkben, amikor bárgyún csináljuk tovább azt, amit korábban elképzeltünk, pedig közben bizony már nem az van? Hányszor menekülünk ilyenkor az önmagunk jóságába vetett hitbe? Ilyenkor ad értelmet életünknek az áldozatiság. Mint ahogy a parancs mögé is be lehet bújni és saját áldozatvállalásunkkal pallérozva énképünket hősi élményekkel dajkálni.

Mennyire vagyunk képesek koherensen gondolkozni, vagy ehelyett mennyire válunk ítélkezővé és állunk be ezzel erre vagy arra az oldalra? Mennyivel több gyógyító erő tud hatni, ha tudunk az egészben egyben maradni?

Ilyen kérdések merültek fel bennem a film gyógyító erejéről gondolkozva. De egy másik irányból, a valós kisközösségi életemben megélt folyamatra is adott egy impulzust. A kisközösségi élményem az, hogy sütögetjük saját pecsenyénket, jó egy kis közösséghez tartozni, akiben hihetünk, mert ők jók, baj esetén olyan áldozatvállalásokat tesznek, hogy lehet hinni az ember igaz és mély emberségében (már ez is furcsa miért emberségnek nevezzük ezt, az állatok is tudnak emberségesek lenni, ezen meg is lepődünk, mint akkor is, ahogy az emberek tudnak állatiasan viselkedni; ezek a meglepetések ráébreszthetnek, hogy talán rossz lehet a kategorizálás).

Abban a pillanatban, amikor gyártott mátrix világunkban szembesülni kellene/lehetne, hogy a kisközösség világán túli eseményekkel is kapcsolatban maradjunk, tartsuk meg reakcióképességünket, próbáljuk az észlelést nem elnyomni, akkor leáll a jó állapotban lenni élés ereje, mert több zavart nem vagyunk képesek elviselni.

Maradni kell a kisközösség világában. Nincs kilépés az általános és felelősségteljes emberségbe. Elhalt. Nem lehet ennyi gondot, bajt befogadni. Legfeljebb csak úgy, hogy felépítjük a jóság áldozati lény szerinti éltetését, vagy a gonosz fétisét? Lehet választani? Ha ezt éltük és már megéltük, nem merünk belépni újra, nehogy ugyanazt megéljük magunkban? Áldozati lényünk édes, de csalóka ízét vagy épp én-erőnk, szellemi lényünk gonoszságnak való átadását, a parancs közkatonai  teljesítését? Félünk lényünk ilyen-olyan irányba való torzulásától?

Utolsó nyitott kérdések: Honnan kaphatunk erőt, hogy merjünk egységes lényünk megtartásáért tenni, szinte teljesen nyitottan, nemcsak kisközösségek burkaiban? Miért nincs ez meg bennünk úgy, mintha anyatejjel szívtuk volna be? Illetve ott és akkor (csecsemő korunkban) még volt szabad én-erő, de hol és mi tudja ezt megtartani és teljessé (nem tejessé) tenni?

U.I. A dőlt betűs bekezdések járványhelyzeti aktualitásának értelmezése az olvasóra van bízva, mint ahogy természetesen a többi rész saját élményekkel való átszűrése, általánosan és aktuálisan értelmezve.