Nem tudom. Féljek attól, hogy félek? Féljek attól, hogy még jobban fogok félni? Féljek attól, hogy még nem tudom, mitől féljek?

Azt gondoltam, kiírom magamból, hogy most mitől félek.

Csak hogy tudjam, még mitől is féljek.

Mire befejezem az írást, s még kétszer átolvasom majd akár egy napon belül, akkorra már egész biztos, hogy megint új ponton fog állni az életem. Ettől már nem félek, mármint attól, hogy más lesz, minden más, akár 24 órán belül. Legalább már ezt tudom.

Na de maradjunk a mostnál, most mitől félek? Megpróbálom összeszedni (a teljesség igénye nélkül).

Ha azt látom, hogy sokan vannak fényképek szerint az utcán, akkor attól félek. Ha azt látom, hogy ezen dühöngnek, okítanak emberek a facebookon, attól is félek.

Ha azt látom, hogy a bevásárlási láztól üresek a boltokban polcok, akkor attól félek. Ha nekem nincs otthon liszt, beteg kutyának csont, attól is félek.

Ha azt nézem, hogy bukik a részvényárfolyam, pedig a következő félévben, évben a befektetett pénzből kell megéljen a család, akkor attól félek. Ha kiveszem a befektetést, akkor én is okozom - attól is félek - a bepumpált pénzzel működő gazdaság nagyon gyors összeomlását. Sőt attól is félek, hogy a saját érdekeim érvényesítésében tudok-e beszélni a banki ügyintézővel, akitől elsőre elfogadtam pár napja még a megnyugtatást.

Ha próbálom elképzelni, kiknek szűnik meg a munkája, akkor attól félek, hogy mekkora szám és attól, hogy mekkora lelki nehézség szabadul el, bele a világba.

Ha próbálok utánanézni a korona járványnak, akkor attól félek, hogy behúz a történet. Ha nem nézek utána, akkor attól félek, hogy hárítom magamtól a veszélyt.

Ha kimegyek kertészkedni, akkor nem félek. Ha bejövök, még nem félek. De utána elkezdek megint. Kint nem lehetek mindig, attól félek. S attól is, hogy az idő lesz még szomorú, elmúlik a napsütés, s akkor sokkal-sokkal nehezebb lesz, mert amit most megúsztam, az megbosszulja magát.

Ha jön a telefon a lányomnak, hogy fogják hívni, mert az 5 fős tornáról valakinek kimutatták, akkor attól félek, hogy mi lesz a teszteredmény. Amikor nem hívnak csak következő nap, s nem vesznek tesztet, akkor attól félek, mert akkor mi a francnak az egész.

Gyakorlatilag szinte mindentől félek? Meg tudom találni, az ősfélelmet? - mert akkor legalább már tudnám, hogy a többi, ez a sok mit is követ.

Tudom, mi az ősfélelmem, már régen, csak eltakarom. Az ősfélelmem az, ami mindenkinek, hogy meghalunk, vagy ha nem is saját halálunkat féljük, de nem szeretnénk felelősek lenni mások haláláért, vagy ha nem is haláláért, de életminősége erős romlásáért (bedőlt vállalkozás, munkahely, életfenntartási problémák). A felelősségvállalás szép gesztus! Lelkiismeretünk feléled, s mindez a halál felelősségétől való félelem miatt?

„Utolsó leheletemmel is köszönöm a sorsnak, hogy ember voltam, és az értelem szikrája világított az én homályos lelkemben is. Láttam a földet, az eget, az évszakokat. Megismertem a szerelmet, a valóság töredékeit, a vágyakat és a csalódásokat. A földön éltem és lassan felderültem. Egy napon meghalok: s ez is milyen csodálatosan rendjén való és egyszerű! Történhetett velem más, jobb, nagyszerűbb? Nem történhetett. Megéltem a legtöbbet és a legnagyszerűbbet, az emberi sorsot. Más és jobb nem is történhetett velem. ” Márai Sándor, Füves Könyv: Önmagamról

Általánosságban tudom, HA szembe merek nézni, azzal, hogy félek a haláltól, egyáltalán, ha szembe merek nézni azzal, hogy félek, akkor szükségszerűen látom is. Akkor nem takarom el. Csak kell az a HA. Ha látom is, akkor megélem, átérzem. Ha ebben egy kicsit meg is siratom magam, az jól is esik. Ha jólesik, az megkönnyebbít, felszabadít. Ha felszabadultam, akkor merek újra máshová is nézni. Ha merek újra máshová nézni, akkor megszólít valami, elkezdek valamit keresni, elkezdek megmozdulni. Elkezdek újra élni. Akkor már nem olyan kérdések merülnek fel, hogy ez miért pont velem történik. Mert érzem a felállás, az újraindulás örömét, ez elnyomja ezeket a kérdéseket. Akkor képes vagyok szélesebb perspektívában látni és érezni, képes leszek megköszönni azt, hogy élhetek. Mint Márai Sándor.

Konkrétan most, minden ott áll vagy bukik, hogy merek-e megállni, megnézni, merek-e látni az elmúlás súlya alatt is. Nagyon nehéz magam komolyan venni, amikor annyi minden más, tőlem fontosabb kering most a világban.

Megengedtem már többször magamnak, magamat, akár csak egy kicsit is megsiratni és így eljuthattam a megkönnyebbülésig.  Utána el tudtam mindig indulni, mert elfogadtam a félelmemet attól, hogy nem jól döntök és, hogy később majd esetleg nem is tudom kijavítani. Mertem magam komolyan venni, szeretni magam, szeretni az életet. Megköszönni, hogy élhetek. Mint Márai Sándor.

Idáig jutottam most is. Megengedtem magamnak, hogy féljek, s ettől egy kis bizsergésben érzem, megerősödtem. Nem várt paradoxon, szokott történni.

A siratás fázisa tehát megvolt, adott nyugalmat is, megerősítést találtam magamban is, tőlem tapasztaltabb ember írásából is (ez jött felém a facebookon, utána kezdtem írni, és írás közben megjelent a friss emlék). De most még nem tudom hogyan tovább? Vagy már megvan, csak engedni kéne magamnak megint az emlékezést?

A legfontosabb kérdés most számomra, mire jó ez az írás, miért kezdtem el, mihez adhat ez most erőt, mi az a lehetőség, ami ennek energiájából elindulhat. Fontos-e ez az írás másoknak, vagy hagyjam a fióknak. Mármint a gépem könyvtárában egy fiók lesz belőle, amire majd ha én később rákattintok, majd kipattan, mint egy éjjeli szekrény titkos fiókja, mely előtt el tudom magam képzelni elsétálva, a múltban kicsit elmerengve, ahogy meghúzom a fiók gombját.  Mert épp nincs erőm futni az élet multifunkcionális, őrlőmalom időkereke szerint. Ezért rákattanok egy régi élményre.

Már ezért is megérte leírni.

Tudom a választ a hogyan továbbra, csak ugyanúgy takarom, mint az ősfélelmemről való tudást.

A válasz egyszerű, megkeresni mindazt, ami éltet.

A fiók titka vajon mit éltet? És mihez ad nekem erőt, ha mégsem a saját fiókomban marad? Mihez ad nekem erőt, hogy nyitok, hogy lépek? Minden pici lépés egy nagy-nagy bátorság.

Most, hogy megengedtem magamnak azt az érzést, hogy nem szégyen félni, egy nagyon boldog érzés tapadt hozzá. Azt is megengedtem magamnak ebben a pillanatban, hogy átélhettem, iszonyú büszke lehetek magamra, mert merek lépni. Akár csak annyit, hogy nyilvánossá teszem ezt a cikket. Ez látszólag egy nagyon kis dolog miatti hezita. Annak, aki nem én vagyok.

Az nekem teljesen természetes, hogy mások blogot írnak, de hogy én is? 

  De mitől féljek? - Hogy magam induló alapkérdését ne feledjem! 

Élek! Az élet pofonegyszerű törvényei szerint kellene, csak néha elfelejtem ezeket. Félek a feleslegesség érzetétől, ezért ahelyett, hogy az igazi éltető erőimet engedném dolgozni - ilyenkor nincs felesleges pillanat -, az elmúlás idő előtti bekövetkezését, mint ellenség képet legalizálom magamban, csakhogy küzdhessek valamivel. Csaknem egy életerővé növi ki magát. Pedig félelemből nem lehet megélni, sem a pillanatot, sem a bármilyen valamit. A semmi marad csak, az üres élet.

A félelem arra jó, hogy ráébreszt mi a fontos! S ezért azért nem becsülöm le, mert nagyon jó indikátor, jeladó. Az egyébként is nagyon jó, ha van mit félteni! Nem a félelmet hibáztatnám! De bátorkodnom kell ránézni és ehhez meg kell állni, ki kell szállni a hétköznapból. Megállni azért jó, hogy ne éltessem a félelmet a riadt hétköznapokban, ne az vegye át az életerő helyét. Dajkáljam azt, amit féltek, azt lássam meg, azt szeressem! Engedjem hatni a szeretet.. 

Szóval no hezita, az csak parazita. Indul a blog, és majd biztos a többi!

U.I. Az utolsó szakaszban meg is találtam leendő írásaimnak nemcsak a motivációját, de a blog üzenetét is.