Nehéz, amikor úgy telnek a napok, hogy estére is pont annyira haladtál hosszú távú elképzeléseiddel, mint amennyinél reggel tartottál.

Nem szép dolog. Elsőre.

Viszont egész nap olyan gondolatok zsongnak a fejemben, amik új ráébredéseket és új érzéseket adnak. Olyan másoktól érkezett gondolatokra is rátalálok, amik igazából újak, de épülnek az eddigiekhez és pluszt adnak a régieknek, engedik a lényeges dolgokat átrajzolni az agyamban. 

Szóval egyáltalán nem haszontalan ez a kissé pangásosnak minősíthető időszak, mert ez a minősítés csak kívülről ér. Belül lassú érlelődés van.

Az érlelődött meg bennem, hogy egy ideje már mennyire szeparáltságban éltem és, hogy a szeparáltság milyen reakciókat indított el bennem.

Szeparáltságban éltem, mert

- nem azt a munkát végeztem, amit szerettem (ezt tanultam, ehhez értettem),

- nem léptem afelé, amit szeretnék (..mert miből élek meg, mert akkor mi lesz, hogy fogom ezt felvállalni, hisz ez a váltás egyáltalán nem szokványos),

- nagyon limitáltan akartam eladni a társaságomat, tudni kivel, mikor tudok beszélni, közeledni eszerint, azaz kapcsolatokat építeni, megtartani,

- nagyon limitáltan kerestem mások életterébe való belelátást.

Ez egy szeparáltság attól, aki szeretnék lenni, ahogy szeretnék élni.

A helyzetből adódóan reakcióim

- meg kell magyarázni, hogy az miért jó

- zsigerből jövő ugratós, keserű humorizálás

- szoros akcióprogramok, mert enélkül ugye miben bízhatnék.

Mindeközben kellemes fantáziálás mindvégig meg volt engedve magamnak: "csak azt már mondja meg valaki, hogy mitől fogom átlépni a zárt kaput!" Ami ugye zárt. Mindenki tudja. Tehát az akaratom megvan, csak a kapu van bezárva. - Na ezt most még nem lesz könnyű elhagyni!

-------------

Viszont látok egy térképet magam előtt, s azon nagyon kanyargós utak vannak a múltból a jelenen át a jövőbe, de vannak már megtett biztos állomások és ezek épülnek egymásra. Ettől megnyugszom. Ennek így kell folytatódnia, mert most is arra építkezem, ami van.

Az épülésre egy jó példa: tegnap olvastam valakitől egy hosszú írást. Az írás abszolút összegezte azt, amit én nem tudnék így összegezni, csak fele ennyire jól. Megnyugtat, hogy akit tőlem okosabbnak gondoltam, tényleg okosabb:). Ez igazából így is van. Mármint, hogy meg is nyugtat. DE NEM, ettől sokkal jobban megnyugtat az, hogy nem ismertem a gondolatait pontosan, csak nagyjából, de belőttem, hogy olyan ember, akire majd figyelek (azaz követem a facebookon), s ez a számomra részlegesen ismert ember - a virtuális térben való létezéséből volt még valamennyire beazonosítható -, nos, pont olyan dolgokról írt részletesen ebben a hosszú írásban, melyek számomra is fontos ráébredések voltak korábban és pont olyan jól összeszerkesztette, hogy nekem most iránymutatás volt. Megerősített és hozzáadott, építkezhettem.

Több ilyen ember létezik a virtuális térben, sőt valószínűleg rengeteg. Akik ráadásul, szerencsére, nemcsak virtuálisan léteznek, de tevékenyek a hétköznapokban, mármint hatnak a helyi közösségben.

Az, ahogy a hosszú írás szerkesztőjére rátaláltam, ez valami egyedi, elnevezném vírusközi kapcsolatnak. Nem a régi kapcsolati tőke ez már, más. Mert a természete más. Nem attól bízhatok valakinek a személyében, mert valahol egyszer jópofa dolgokat éltünk meg együtt, s mindketten tudtunk adni egymásnak, hanem, mert azonos szellemi mozgalmak érintenek meg. Ezek a szellemi együttmozgások lehetnek olyannyira erősek, hogy nem csak a vírus tud futótűztől sokkal gyorsabban terjedni, de ezek is. Mert most nagy a tét, ezért lehet olyan erős a terjedése, vírusszerű.

A felelősségünk nagy, mert a szellemi egymásra épülések nyilván nem válogatnak. A lenyomó, másokat letuskózó, de minimum másokon humorizáló, önmaga biztonságára vágyó emberek is szellemi életet élnek - vírus idején különösen - a virtuális térben, s erősödnek. Hierarchizálnak. Ki ne akarna kicsit okosabbnak, kicsit viccesebbnek tűnni, kicsit még nagyobb áldozatvállalásról tanúbizonyságot tenni, újra emlékeztetnék, nagy a tét. 

Valahol mindenki, nyilván én is azért kezdtem blogot írni, mert azt gondoltam, hogy van értelme, azaz tudok okosat, vicceset írni, s még valami társadalmi felelősségvállalás is mozgat, nemcsak a saját egom polírozása. Talán tudok másoknak az írásommal adni egy lökést ahhoz, hogy valamit továbbgondoljanak. Ebből nem tudom még mi működik valóban. Azt viszont tudom, hogy a virtuális környezetben működő kapcsolatok fenegyereke a nagyon könnyen elcsúszó érzelmek. Mert könnyen megélhető, nincs meg a személyes szembenézés kontrollja, ez egy sajátságos viszony. A virtuális viszony a vírusközi kapcsolatokban, így karantén idején, erősen hat. Ha valakiről azt gondolom, hogy hülyeséget ír és otthoni kis kuckómból teljes magabiztossággal mindent érteni vélek, tudom melyik fajta embertípushoz tartozik, akik felé már rég ott gyülekszik bennem a válasz, s mindenképp írni akarok, akkor is tegyem már fel magamnak a kérdést, hogy 

- miért akarok én most erre így és itt válaszolni, hol mulasztottam már el korábban?

- mit ragasztottam én magamból ehhez a történethez?

- mit kellene azért talán mégis tisztázni, mielőtt megállapításokat írnék, talán tehetek fel kérdéseket még először?

- mit ad hozzá a témához a véleményem?

Csak ami oda van írva, arra reagáljak, ne minősítsek, ne általánosítsak, ne okítsak. 

Be kell valljam, hogy ez utóbbi kérdéseket sokat gyakoroltam, nem facebookon, csak internetes levelezésekben, akikkel ráadásul volt személyes kapcsolatom is, de a hétköznapokban az internetet kellett jórészt használni. Az elején ezeket a kérdéseket csúnyán nem tettem fel, s fel sem tűnt. Mások sem természetesen, az sem tűnt fel. Amikor a sárdobálás eldurvult, akkor jöttünk rá, hogy mi csúszott el.

Szóval a jelenhez visszatérve, a vírusszerűen terjedő kapcsolatok épülése tud ábrándosan szép lenni, tud viszont gyötrelmeket okozni, különösen ha kicsit is továbbgondolom a holnapot. Te mit választanál, s hozzá "Te kit választanál.." (Illés, 1983)?

https://www.youtube.com/watch?v=w2xEgkeSTe4

 Az áthallás kicsit több, mint ami először a címből hirtelen ötlettel beugrott...ezekről itt nem volt szó.