Fennáll az a lehetőség, hogy megkaptam a koronát. Nem az aranyat, sajnos. És azt sem úgy, ahogy szerintem egy koronától elvárható, mármint ahogy szerintem elvárható lett volna. Nem volt szép és nem is volt tiszteletteljes.

De bölcsességet szállított némit, mármint egy keveset egész biztos. 

A betegségben az a jó, ha meggyógyulsz. Amíg meggyógyulsz van egy út, amíg gondolkozol. Máshogy, másképp, mint máskor gondolkozol.

A vírus úgy tört rám, hogy nem vettem nagyon észre, csak többször visszatáncolt és furcsa tüneteket produkált. Ezeket nagyon nem részletezném, ezek az én tüneteim, másnak más van. Egy volt, ami megmarad majd az emlékeimben talán mindig, az érdekes szájíz. Kesernyés is volt és nagyon hiányos és nagyon bántó. Valami minden ételből hiányzott, de a kávé még kifejezetten szúrós ízeket is lökött felém, de minden másban is volt valami szúrós és bántó, nem természetes. Szóval rettenetként erre emlékszem, ez maradt meg.

És rettenetként jött felém azért az egész világösszeomlás háttérzaja, ami felerősített mindent, ami rossz. Merthogy az a hőfok, az a fejfájás, az az ízületi fájdalom nem kellett volna hozza azt a gondolkodást, ami az élet értelmének számbavételét jelenti, hmmm, egy adott időszak előtt. Ezek a tüneterősségek nem a halál és élet egyesítésének, egyesülésének gondolatához kéne egyenes ívvel vezessenek, mint az eltévedt vándort, hogy találjon már rá a kivezető útra... Ezek a tünetek valjuk be, bosszantóak voltak csak. Okoztak egy életminőségromlást, nem olyan nagyot, hogy helyenként nem lehetett volna összekeverni a pszichés lehangoltsággal, amit a már említett háttérzajnak, mint világvége hangulatnak, lehetett volna betudni. Míg az egyik kezelése, pihenj az ágyban, a másiké a menj friss levegőre. Ha vírustól van a levertség, akkor tudod, hogy pihenni kell. Ha viszont lelkinyomorúságnak tudod be az ernyedt végtagokat, akkor mély levegőt veszel és neki állsz tevékenykedni. Ezért mondom, hogy nem volt ez se szép, se tiszteletteljes. Nem vagyok szenvedéspárti, de ha meg nem szenvedtél rendesen a vírusjárvány közepén, akkor még nem is vagy tisztességes beteg, ez volt az önstigmám. Meg aztán a koronajárvány idején a betegséget komolyan kell venni, milyen dolog, ha hőemelkedésedről panaszkodsz. Nézed magad elé vetítve a nem-video telefon képeit, sajnálod szegény hallgatókat, amint elképzeled tanácstalan arcukat, hisz azért jobban gondoltak Téged sajnálni.

Szóval duplán nem komfortos érzés az, amikor úgy vagy beteg, hogy magad sem tudod, az vagy-e még, mert csak három naponta vagy hőemelkedésedbe bebugyolálva. A harmadik kezdett a fent leírt háttérzaj miatt már ijesztő lenni, addig inkább bosszantó volt.

Mindezzel együtt, ez a billegő, vissza-visszatérő és egyben kicsit olyan megfoghatatlan betegség jó esélyt adott arra, hogy nézőpontokat váltogatni megtanítson, s egyben tárjon ki mindent, amit a leszámolás előtt gondoltál csak majd magadnak tervezni.

Bölcsebbé tett, mert a múltat végigzongorázva megtaláltam kottákat, melyik kapcsolatom milyen szabályokat követ. Azt hihetnéd a betegség fáradtsága lelki nyomorúságot hoz, ez igaz is. De van, amikor érzed, hogy a sok egymásra rakott múlt szennye, tabukba csomagolt bűzlő belső rothadása ébresztően hat, kinyitja szemed. Érzed és érted a bűzös szagokat, benne vagy sokat, mert most nem tudsz hová elfutni, kell, hogy csomagold ki. S az életerő ott van, a sok szenny nem eltemet, hanem erőt ad, mert LÁTOD. Csak azért mert látod, mert ott cikázik az agyadban folyton, s mert a nehéz helyzetben a kapcsolatok bizony hozzák élesben is azt, amit máskor még el lehetett tusolni (bajban ismerkszik meg a barát..), de most a váratlan nehéz helyzet megmutatja, kire miben számíthatsz, miben nem számíthatsz. Szóval látod, mert 1) van időd, nem tudsz menekülni sem, 2) mert van esemény, ami felnagyítva megmutatja a kapcsolatok mélységét és 3) mert mint a fuldokló, akinek más az első megmentő levegő, mint a korábbiak voltak, úgy új gondolatok keletkeznek, szinte egy megújult testben.

Van az, amikor érzed, hogy megvan, beszívtad már azt a levegőt, ami nem azt élteti, ami eddig volt, hanem valami mást. Egyszer csak a szauna után a zuhany alatt az jutott eszembe, hogy augusztus végén nem kéne már ez legyen, akkor egy ünnep - ami az én névnapom körül van - kell legyen. Folytatná azt, amire már annyira vágytam, csak idáig távolinak, elérhetetlennek tűnt. Most egyszerre csak nincs előtte maszat, meg van a forgatókönyv. Mert látom annak a hiányát, amit a társasági élet, már nagyon hosszú ideje rám nyom. Várni ide embereket, olyanokat is összehozni, akik nem is ismerik egymást, de én tudom, hogy sok közös lehet bennük és tudnák egymást szeretetben gazdagítani. Mert szeretik az életet, számukra van értelme annak a mondatnak, hogy megélni a pillanatot. Nem az élet színpadának zsinórpadlásától várják, hogy rugdalja őket előre, hátra, fel és le. Én most kicsit lemostam ezt a függőséget, mármint a zsinórpadlásnak kitett szereplőét. Látom már magam, amint meg tudom valósítani ezt az egy, konkrét eseményt, mely egy rég nem látott, meg sem idézett akaratba, vágyakozásba úgy illeszkedik bele, mintha onnan született volna.

Naná, hogy onnan fogant, csak nem volt az a levegő, amiben megszülethetett volna. Ez a konkrét terv egy levegővétel és ez már nem az a levegővétel, amire eddig bátorkodtam. Pedig abszolút az én minőségem, én tudok erre ennyire és így vágyni.

Tudom, hogy jó házigazda tudok lenni, kipróbáltatott régen sokszor. Miért éljek úgy, hogy ne adjak valami feledhetetlen együttlétet magamnak, másoknak?

Már várom!